Egy kamaszfiú megindító önfeláldozása, szeretete elég erőt adhat-e ahhoz, hogy apjával együtt túléljék az auschwitzi haláltábort? Gustav Kleinmann hiteles naplója bizonyíték arra, hogy nem csak a szülői, hanem a gyermeki szeretet is képes szembeszállni a szinte biztos halállal.

Jeremy Dronfield regénye, A fiú, aki követte az apját Auschwitzba, egy olyan különleges történet, mely betekintést enged abba az embertelen, lélekölő harcba, melyet gyermekével együtt folytatott az életben maradásért.

A regény, megjelenését követően szinte azonnal  a The Sunday Times bestsellere és az Amazon sikerlistájának 1. helyezettje lett.

A könyv egyik érdekessége, hogy Moldova Júlia fordította, aki a nagysikerű Auschwitzi tetoválót is. A fordítónőt olyannyira magával ragadta a történet, hogy elment Bécsbe, mert a saját szemével akarta látni azt a házat, ahol a Kleinmann család élt, és ahonnan ez a megható és borzalmas utazás indult.

1939-ben az ötvenéves Gustav Kleinmannt először kamaszfiával, Fritz-el együtt Bécsből Buchenwaldba deportálták, később azonban a férfit áthelyezték Auschwitzba, mely egyenlő volt a halálos ítéletével. A fia nem fogadta el, hogy édesapja nélküle indul a haláltáborba, ezért mindent elkövetett, hogy utána mehessen, pedig maradhatott volna a munkatáborban, ahol sokkal jobbak voltak a túlélési esélyek. Különösen az életerős, fiatal férfiak számára. Tudta, hogy halál vár rá is, de fontosabb volt számára az apja iránti szeretete, mint a saját élete. Az ép ésszel felfoghatatlan kínzások közepette egyetlen dolog tartotta őket életben, az egymás iránt érzett szeretetük.

,,A fiam a legnagyobb örömöm.
Erőt adunk egymásnak. Egyek vagyunk.
Elválaszthatatlanok.” - írja naplójában Gustav.

A történet a szülő és gyermeke közötti feltétel nélkül szeretet és a bátorság gyönyörű példája a holokauszt szörnyűségei közepette.

A hiteles, igaz történeteknek hatalmas erejük és fontosságuk van. Olyan felfoghatatlan, kegyetlen eseményekre világítanak rá, melyeket a későbbi nemzedék talán már elképzelni sem tud. Pedig tudniuk kell, mire képes az ember…

“Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt…” (Eisenhower)